“Van, ami ellen hiába küzdenél, mert nincs szó, mi megakadályozhatná.
Van, ami ellen kezed lendítenéd, de az megkötve hever a porban addigra már. ”

2011. november 24., csütörtök

Régi ismerősök - II. Fejezet







Három nap telt el azóta, hogy feldúltan kijöttem apám irodájából, és bezárkóztam a szobámba. Nem nyitottam ki az ajtót senkinek, csak a szolgálóknak, mikor eszükbe jutott ételt hozni. Persze ez napjában többször is megtörtént, mert anyám aggódott értem, és nem hagyhatta, hogy valami bajom essen, és keresztbe húzzam azon számításait, hogy bekerülök a Malfoy famíliába, ezáltal pedig összekötünk az ő révükön, a történelemben két ilyen nagy múltú családot, akik egyesülve hatalmas tekintélyt vívhatnak ki maguknak a varázsló társadalom legmagasabb köreiben.
Ha eddig azt hittem róluk, hogy mennyire nem érdekli őket, hogy milyen helyet foglalnak el a mágusok anarchiájában, akkor tévedtem, de hatalmasat. Csak addig fogták vissza magukat, és nyomták el a génjeikben hordozott családi erkölcsiségre hajló tulajdonságaikat, amíg a saját életük lecsendesült, és arról már senkinek nem volt kedve fecserészni Franciaország területén kívül, hogy unokatestvérekként, minden törvényt áthágva, összeálltak egymással, mert gyerekkorukban megálmodták, hogy ők férj és feleség lesznek egyszer. Aztán volt rajtuk kívül a családban még egy hibbant elméjű nőszemély, aki támogatta is őket, hogy megszegjék a szabályokat. Juliette Maes, aki egy rettentően okos, művelt, és az élet minden területén jártas boszorkány volt. Egyszer rátört egy érzelmes korszak. (Mert még a legerősebb emberek is elgyengülhetnek.) Látta unokáin a hatalmas szenvedést és ijedtséget, mikor házastárs után kellett volna nézniük. Ekkor kitalálta azt az őrültséget, hogy áldását adja kapcsolatukra. Akkoriban, ha egy tekintélyes mágus elfogadta, és engedélyezte a családon belüli vérfertőzést, a család többi tagja nem akadályozhatta ezt meg, tiszteletben kellett tartaniuk az idősebb és tapasztaltabb döntését. Szóval a szeszélyes és megbuggyant dédnagyanyám támogatta a két fiatalt. Na jó. Nem beszélek így a dédnagyanyámról, aki már rég meghalt. Mert mint tudjuk, halott boszorkáról vagy csak jót, vagy semmit. Egyébként meg én is éppen elég szabadelvű vagyok ahhoz, hogy ne ítéljem el őket ezért a tettükért, és megbecsüljem a bennük lakozó bátorságot, hogy szembe mertek szállni a családjukkal.
De akkor felmerül bennem a kérdés, hogy engem miért kényszerítenek arra, hogy olyan emberhez menjek hozzá, akihez igazából egyáltalán nem akarok, mert mint mindenki tudja az iskola falai között, Abraxas Malfoy egy pöffeszkedő, nagyképű alak, aki teljesen tisztában van értékeivel, és nem rest ezt mindenkinek a fejéhez is vágni, valamint más aranyvérűekkel is azt éreztetni, hogy ő mennyivel felsőbbrendű, még közöttük is. Gőgös, nagyképű, gáncsoskodó, egoista, cinikus, arrogáns... egy segg, aki még bunkó is. Azért most rettentően büszke vagyok magamra, hiszen sikerült összegyűjtenem jó pár rossz tulajdonságát ennek a baromnak, akihez készülnek hozzáadni. Azért, hogy tisztázzuk egy kicsit a helyzetet, el kell mondanom, hogy ezidáig semmi ilyet nem gondoltam Abraxasról. Igaz, hogy két évfolyammal felettem jár, és nem is beszélgettünk túl sokat, nem is ismerem túlságosan, csak azok a futó köszönések voltak, amiket megejtettünk a klubhelyiségben, vagy reggelente néhány szó, amit az órák előtt váltottunk a reggeliző asztalnál. Még szerencse, hogy az iskolában vezetik ezt a pletykalapot, aminek most az utolsó számát szerencsésen bedobtam hazainduláskor a holmiaim közé, így volt honnan tájékozódnom Abraxasról. Megtudhattam mennyi "jó" tulajdonsággal illetik meg a fiatal boszorkányok őt. Egyébként nem volt szokásom olvasni ezt a szennylapot, főleg, mert jó néhány sorban fellelhető volt becses nevem is, ráadásul olyan mondat környezetben, melyek kritizálására csak és kizárólag nyomdafestéket nem tűrő szavakat lettem volna képes nyelvemre hozni. Muszáj idéznem egyet, amit ebben a pillanatban olvastam el: "Celestyna kifejezetten szimpatikus személy lenne, ha nem próbálná meg minden adandó alkalommal a körülötte lévő összes hímneműt az ujja köré csavarni. Én megértem, hogy így akarja elérni, hogy az évfolyamán népszerű legyen, mert hát én is ugyanezt tettem, de azért nem kellene beállnia a hetedikesek ágyasának" - nyilatkozta az egyik mardekáros társam, Barbara Kupor. Azt hiszem, ha végeztünk a téli szünettel, és sikerül túltennem magam ezen a házasság témán, első dolgom lesz a vörös frizuráját leégetni a fejéről, aztán pedig valami kellemes kis savas bájitalt végiglocsolni a bőrén, végül pedig megetetni egy Hippogriffel.
Ilyeneket terjeszteni rólam! Ráadásul az egész iskola olvasta. Én pontosan ezért nem tettem eddig. Meg azért, mert annyi ostobaságot írnak meg benne, amennyit London összes pletykalapja összevetve sem tálal fel az olvasóközönségnek. De most én átugrok azon, hogy megsértették az önérzetem és a hiúságom, ugyanis sokkal fontosabb, hogy minél több olyan cikket találjak ebben a nyamvadt újságban, aminek köze van Abraxas Malfoyhoz. Mert ugye minél több negatívumot tudok felhozni apáméknak, annál nagyobb arra az esélyem, hogy ők is azt mondják, hogy a szerződést fel kell bontani. Valami ütős hírt kellene találnom, ami nem csak engem győz meg arról, hogy ez a frigy a lehető legrosszabb választás, hanem őket is. Mit meg nem adnék azért, ha minden visszaállna a rendes kerékvágásba, és újra azok közé a szófogadó szülőpárok közé tartoznának, akik már gyermekük első szavára ugranak, és kérdés nélkül teljesítik kéréseiket. Azonban a jelek szerint még Merlin sem akar segíteni nekem, ugyanis az újságban semmi rossz nevű írás nem leledzik Abraxasról. Mindenki, akit megkérdeztek róla, csak olyanokat nyilatkozott, hogy mennyire eszméletlenül néz ki, milyen sármos, mennyire könnyen tudja levenni a női nemhez tartozókat a lábukról, és elérni, hogy szavaiba még a térdük is beleremegjen, valamint hosszan tárgyalták többen is az ágyban nyújtott teljesítményét. Ezeket a mondatokat vastagon alá is húztam sötét tintával. Ezek voltak egyedüli reményeim, hogy apámék is belássák mennyire nem méltó hozzám ez a gyerek. Mármint semmit nem kell félre érteni, nem azért emeltem ki ezeket a mondatokat, hogy bárkinek is dicsekedjek velük, vagy én is folytassam a sort, és ajnározzam a szőke bájgúnárt. Oh, nem. Kizárólag azért tartottam fontosnak, hogy ki legyenek emelve, hogy szemléltetni tudjam mások véleményével, hogy Abraxas mennyire nem tartozik a hűséges férfiak körébe. Már ebben a néhány mondatban is az jöhetett le az olvasónak, hogy „édes kedves” jövendőbelim úgy cseréli a barátnőit, ahogy normális személy a zoknijait. Már ha az illető figyel a személyes higiéniára. Nem hozok fel több szélsőséget, koncentráljunk a lényegre, és senki ne merjen félre érteni a továbbiakban! Még akkor se, ha ebből a helyzetből már nem tudom kimagyarázni magam.
A további pár percben még keresgéltem valamiféle negatív értékű kritika után, de az utolsó oldalra érve sem találtam semmi kifogásolhatót. A pletykalap utolsó oldalán lévő cikk Abraxasról szólt, de egy ilyen szalagcímmel: Verhetetlen kviddics őrült. Nem hiszem, hogy ronthatnám a srácról megalkotott képet a fejükben. Újabb jó pontnak vennék, hogy Mr. Seggfej ilyen sokoldalú. Ez nem volt az én napom.
Mérgesen csaptam össze az újság lapjait, majd vágtam az ajtóhoz, ami felől pontosan ebben a percben hangzott fel három rövid, mégis határozott kopogtatás. 
Már rég megismertem Adeline kopogását. Ő volt a nevelőnőm. Igaz, ami igaz, régen járt már nálunk, hiszen anyám mindig csak akkor rendelte ide, ha számára már kezelhetetlenné és szófogadatlanná váltam, a nagy kétségei között nem tudta kitalálni, hogy mit tegyen velem. Úgy látszik, igencsak megijedt, hogy három napja nem vagyok hajlandó senkinek a kedvéért sem kinyitni az ajtót.
Halkan megköszörültem torkom, és kicsit feljebb ültem az ágyon, hogy szembe fordulhassak az ajtóval. Két percet sem adtam Adeline-nak arra, hogy felrobbantantsa szeretett nyílászárómat, ami elzárta előlem az őrült családomat. Ideje lesz szólni egy szolgálónak, hogy jöjjön feltakarítani a maradványokat, nehogy egy is meglapuljon a bolyhos szőnyeg szálai között, én pedig megsértsem puha kis talpacskámat.
- Ki az? - szóltam ki a lehető legnyugodtabb hangon.
- Mrs. Lawson vagyok. A nevelőnője - hangzott fel az ajtón túlról a mély, érdes női hang.
- Na ne mondja... - nyögtem fel fáradtan. Nem tudtam túl sokáig elviselni a közvetlen környezetemben ezt a nőt. Persze ezzel ő teljesen tisztában volt, hiszen ezidáig még egyetlen alkalmat sem halasztottam el, hogy a tudtára adjam. Mondanom sem kell, hogy őt nem hatották meg az érzéseim, mert még mindig töretlenül jön, ha üzennek neki. Pedig akár le is mondhatna arról, hogy szófogadó úri kisasszony lesz belőlem, de ehhez a céljához valamiért túlságosan ragaszkodik.
- Nahát, Ms. Maes, csodálatraméltó, hogy maga mennyire fogékony. Remélem, ugyanilyen tökéletesen megjegyezte mindazt, amit már megtanítottam önnek.
Akaratlanul is elvigyorodtam szavain. Örüljön, hogy a nevére emlékszem, ne várja el tőlem, hogy tudjam a szabályait.
- Gondoltam, nem lesz rájuk szükségem, mert ha egyszer elfelejtem őket, maga megjelenik. És lássunk csodát… már itt toporzékol az ajtómban.
- Valóban. De ez is csak a maga tyúkeszűségének köszönhető.
Esküszöm, mindjárt leátkozom erről a nőről a parókáját. Hogy jön ahhoz, hogy bármilyen megjegyzést tegyen rám? Nincs joga hozzá. Sőt, tíz évvel ezelőtt sem volt neki, mikor belépett az életembe, és mindent, amit én helyesnek véltem, ő elítélt.
Az pedig már csak a hab volt a tortán, hogy mugli kifejezésekkel vagdalózott egy ízig-vérig aranyvérű család otthonában. Pontosan tíz éve teszi ezt, és anyámék még jó képet is vágnak hozzá, mert mondván: így legalább tanulok egy kis mugliismeretet. Az iskolában nem sikerült a fejembe verniük a varázstalan emberekről szóló tudományt. Miért pont itthon, egy szigorú, érzéketlen, félvér dadától lennék hajlandó azt elsajátítani?! De egy biztos: azzal már tisztában voltam, hogy az a tyúk, vagy mi, egy tollas jószág, aminek kisebb az agya, mint egy diószem, és rettentően buta állat. Ő meg képes engem ehhez az agyatlan döghöz hasonlítani.
- Ms. Maes... mikor óhajtja kinyitni az ajtót?
- Nem óhajtom kinyitni, tökéletes bezárt állapotában.
- Nem hinném, ugyanis sem a szüleinek, sem nekem nem imponál a zárt ajtó látványa. - Valószínűleg szavait kívánta nyomatékosítani, vagy legalábbis felhívni rájuk a figyelmet, mert újra kopogtatott.
- Ki az? - kiabáltam ki ismét, mintha elölről kezdődött volna a jelenet. Lábaimat keresztbe fontam, ahogy kicsúsztam az ágy szélére, hogy talpam a földet érinthesse, hátamat egyenesen kihúztam, hasamat be, melleimet magasra megemeltem, államat büszkén felfelé biccentettem. Ebben a percben egyáltalán nem hasonlítottam magamra. Ez mind annak volt betudható, hogy…
Nem kellett tovább fejtegetnem a nyilvánvalót, mert gondolataimat egy hangos robbanás kuszálta össze, amikor a szobám gyönyörű, mahagóni ajtaja darabokra zúzva terült szét a padlózaton. Mintha csak egy végszó lett volna, mikor hangos csörömpöléssel a kövön végezte a rézből készült kilincs is, elbűvölően bájos mosoly telepedett arcomra. Ritka alkalmak közül az egyik volt, mikor sikerült nem vicsort, hanem mosolyt produkálnom, de azt hiszem ez most megérte, már csak azért is, ha arra gondolok, hogy Adeline milyen mérges képet fog vágni. Vagyis már vág, ugyanis vadul hullámzó mellkassal állt velem szemben, még a szobám peremén kívül. Örömmel láttam, hogy sikerült már is felidegesítenem.
- Nos... - köszörülte meg a torkát.
- Adeline, megjegyezhetek valamit? - pislogtam rá kérlelő szemekkel, persze egyáltalán nem érdekelt volna, ha a válasza egy határozott nem lett volna, mert akkor sem fojtottam volna vissza a véleményemet.
A nő válasza csak egy elégedetlen morgás volt.
- Az lehet, hogy Én újra önmagam vagyok, és elfelejtettem észben tartani a tanításait, de... nem hittem volna, hogy maga is ennyire kijött a gyakorlatból. Csak nem a Szent Mungó trauma osztályát boldogította, amíg anyám fel nem kereste?
- Örömmel látom, hogy a kisasszony egy leheletnyit sem veszített a pimasz modorából.
- Magába viszont még mindig nem szorult egy aprónyi humorérzék sem - forgattam meg szemeimet.
Beszélgetésünkben csönd állt be. Adeline megjavította az ajtót, majd visszavarázsolta azt a helyére. Megigazította a feje tetejére helyezett szőke parókát, kisimított mélykék ruhája anyagából néhány odaképzelt ráncot, majd pengevékonyságúra húzott ajkakkal lenézett rám.
- Minek van itt? - szegeztem neki a kérdést, mielőtt ő irányíthatta volna a továbbiakban a beszélgetést.
- Az édesanyja hívatott.
- Mikor megy el?
- Amikor hajlandó lesz szót fogadni.
- Nagyon sokáig fogja élvezni a társaságom, Adeline.
- Már kezdek hozzászokni, Ms. Maes.
- Ezt sajnálattal hallom.
- Akkor remélem, a következő hír majd feldobja egy kicsit. Egy órán belül megérkezik a Malfoy család.


Mondanám, hogy feldobott a hír, de nem így történt. Letaglóztak a "fejlemények". Abraxas Malfoy és a családja hamarosan itt lesznek, tőlem pedig mindenki elvárja, hogy mosolyogjak a hallottakon és látottakon. Hogy meg fognak lepődni, mikor kerek perec megmondom kedves vendégeinknek, hogy én nem vagyok hajlandó a fiukhoz kötni magam. Sem most, sem máskor. Remélhetőleg ők nem lesznek annyira pofátlanok, mint a szüleim, és némiképpen valamicske együttérzést fognak tanúsítani irányomba. Lehet, kár reménykednem. Azt már fel sem merem vetni mentsvárként, hogy majd ők jobban fogják tisztelni a szerződésben leírtakat, és azt mondják, hogy akkor hagyjuk az egészet annyiban, és élje mindenki az életét, ahogy szeretné a továbbiakban. Először is ez azért sem lenne számukra túl nyereséges, mert akkor elesnének a Maes család birtokaitól, a családi könyvtárban található aranykötéses művektől, az ősi ékszerektől, pergamenektől, és még sorolhatnám, hogy mivel lennének szegény Malfoyék kevesebbek, ha nem bólintanának rá rögtön erre az ajánlatra. Ez pedig visszafelé is elmondható volt, ugyanis apám tegnap már azt számolgatta, hogy így bekerülünk-e a varázslóvilág tíz leggazdagabb családja közé. Hogy erről honnan tudtam? Rávettem az egyik szolgálónkat, hogy derítse ki, miről folyik a csevely apám dolgozószobájában. Egy ezüstös szálakkal hímzett, mélyzöld bársonytalár csodákra képes, ha arról van szó, hogy megvesztegessünk valakit. Főleg, ha annak a valakinek a három év alatt összekuporgatott csekély kis fizetése sem lenne elég arra, hogy egy ilyen ruhadarabot megvásárolhasson magának.
Az a ruhaköltemény is, amit most Adeline lóbált az orrom előtt, megért volna egy misét. Már pár perce próbáltam barátkozni vele, legalábbis a színével. Az volt talán a legelfogadhatóbb ezen a göncön. A talpig érő ruha mélyvörös alappal bírt, melyet fekete csipke borított, ami pimaszul láttatni engedte az alatta vöröslő selymet. A mell alatti részen egy vékony, fekete szalag volt a ruhába fűzve, amivel enyhén össze lehetett ráncolni az anyagot. Ha pedig ez nem lett volna elég, teljesen pánt nélküli volt, csak a belevarrt fűző tartotta. Anyám, meg az a fenomenális ízlésficama. Adeline meg egyértelmű, hogy őt pártolja. Mert miért is ne? Hiszen tőle kapja a bérét azért cserébe, hogy elvisel engem. Felháborító, ami körülöttem történik. A legrosszabb pedig, hogy nem tehetek ellene semmit. Legalábbis még ebben a pillanatban. De biztos vagyok benne, hogy vagyok annyira talpraesett, hogy kitaláljak valamit, amivel mindenkinek kitörölhetem a fejéből még a gondolatát is ennek az esküvőnek.
-… Celestyna, figyel rám?
- Hányszor mondjam el magának, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy a keresztnevemen szólíthasson?
- Ms. Maes, mélységesen sajnálom, de már csak negyed óránk maradt, hogy elkészüljön, és nem szeretnék önnel újabb értelmetlen kimenetelű szóváltásba keveredni. Tudja az anyja...
- Igen, tudom. Sajnálatos módon él és virul.
- Nem kifejezetten erre akartam célozni.
- Nem kifejezetten érdekel.
- Látja, kisasszony, erről beszéltem - sóhajtott nevelőnőm, majd megköszörülte torkát. - Térjünk vissza oda, hogy már csak negyed óránk van elkészülni, és fogadni a vendégeket.
- Ha még három hétig fogja itt lebegtetni, akkor sem fogom felvenni. – Most már csak dacból sem fordítottam tekintetem a ruha irányába. Vehemensen az ajtót bámultam. Azon is a kilincset.
- Ha vége ennek a mai napnak, elbeszélgetünk arról, hogy mit jelent az: akarni.
Adeline ezt olyan határozottsággal mondta, hogy majdnem elnevettem magam, de vigyoromat még időben sikerült visszatartanom. Nehogy már azt hihesse egy pillanatig is, hogy imponál bármi, amit mond, vagy tesz.
- Meg ahogy maga azt elképzeli... - morogtam inkább csak az orrom alá. Nem voltam szívbajos, ha nagyon akarja, megismételhetem neki. De mivel most nagyon szeretné, ha szót fogadnék, ezért beveti azt a taktikát, hogy megpróbál jó viszonyt ápolni velem. Pfuj, milyen számító egy nőszemély.
- ...így aztán nem sok választásod van, hogy...
Képes, és magának tart órákig tartó előadásokat. Nem szeretném én meggátolni semmiben, hiszen jól tudom mennyire oda meg vissza van a saját hangjától, és örül, mikor képes olyan mondattal visszavágni nekem, amire nincs megfelelő reflektációm. Most is képes azt hinni, hogy figyelek rá? Szegénykém, mekkorát fog csalódni, mikor perceken belül kinyögöm, hogy kezdje elölről monoton monológját.
- Adeline, nem figyeltem - jegyeztem meg teljes egyszerűséggel, és hogy a helyzetet súlyosbíthassam, még a vállamon is rántottam egyet.
- Nem vagyok meglepve - vigyorodott el gúnyosan. Csak tudnám, mi olyan megmosolyogtató ezen? Ez a két év kihagyás rosszat tett az Adeline-nal való kapcsolatomnak, mert nem tudtam, mire készül. Ha ő vigyorog, egyébként sem számíthatok semmi kellemesre. Talán félnem kellene. Vigyorából egy mondatot tudtam volna kikövetkeztetni: De te megleszel.


Hogy történhetett, hogy fél lábon ugrálva, futás közben próbálom megszabadítani magam a lábfejemre fűzött, enyhén magasított sarkú cipőtől? Teljesen egyszerűen. Adeline képes volt rám pálcát szegezni, és miután leszedte rólam a kényelmes ruhámat, a borzalmas csipkés, egybe hacukát bájolta rám. Tudtam, hogy rosszban sántikál. De azt nem is sejtettem, hogy ennyire álnok kígyó lett belőle az évek alatt. Habár azon sem csodálkoznék, ha anyám felhatalmazta volna, hogy ha szükséges kínozzon meg, de érje el céljait. Minden a feje tetejére állt. Eddig uralkodtam a kúrián, a szüleimen, most pedig egy házasságszerződés miatt minden összedőlt, és mindenki azt hiszi magáról, hogy ezentúl ő lehet a főnők, és kénye-kedve szerint járhat el, bármiről is legyen szó.
Most is menekülök. A nevelőnő elől. A mai napon másodszor fosztottak meg pálcámtól, ami eddig biztonságot jelentett számomra. Nem volt rá lehetőségem, hogy előkapjam pálcám, és kilőjek belőle néhány átkot, amik könnyű szerrel megvédenek. Először is azért sem, mert a pálcám más tulajdonában állt, másodszor nem lett volna honnan előkapnom. Ebbe a ruhába sehova nem tudtam volna elrejteni.
Arra kellene inkább koncentrálnom, hogy Adeline ne érjen be, mert akkor rám köti azt a vörös bársony lepedőt, amit ő elnevezett köpenynek. Már öt perce kergetőzhettünk, és bármennyire is naivnak hatott, de reménykedtem benne, hogy azt mondja, neki ez elég volt, öreg már ehhez, keres magának egy másik családot, ahol még nevelhető csemetéket talál.
Ezen gondolataim elpárologtak, mikor meghallottam bekanyarodni az első emeleti főfolyosó végén. Magamon hagytam a cipőt, és inkább belekapaszkodtam a ruha aljába, nehogy elessek benne. Ha elesnem nem is sikerült, valaminek neki ütköznöm annál nagyobb erővel. Arról a valamiről kiderült, hogy valaki volt, és hogy ne lökjem fel mind a kettőnket, meg kellett kapaszkodnia a széles márványból készült ablakpárkány szélében.
- Celestynácska - hangzott fel az ironikus hang, én pedig lassan emeltem fel tekintetemet, hogy megnézzem, kinek a karjai között végeztem.

2011. november 12., szombat

Dönteni kell - I. Fejezet




Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Igen, fenomenális, még képes vagyok elszámolni tízig! Nahát, ki hitte volna? Apám biztos nem. Főleg, ha abból indulok ki, hogy most már lassan tíz perc is eltelik, Ő pedig töretlenül ecsetelgeti nekem az aranyvérű családok szerencsétlenül járt fiatal sarjai közötti házasságkötések jelentőségét a varázslótársadalom szempontjából, átszőve leszármazottjaink jövőjének pozitívumaival és előnyeivel. Lehet, hogy csak én vagyok figyelmetlen, szenvtelen, flegma és szemérmetlenül pimasz – ahogy a nagyanyám szokott fogalmazni -, de valahogy nem találom meg Apám szavai között a lényeget, ami miatt nekem, Celestyna Juliette Maesnak, bájosan mosolyogva kellene egy apró fejbiccentéssel, és egy mélységesen alázatos hangsúllyal kiejtett “Rendben van édesapám” választ elrebegni, beleegyezni egy idétlen kényszerházasságba. Csak őt sajnálom, hiszen rettentően kitartó, ha engem, és a házasságot egy monológjában megemlítheti. Minden ilyen alkalommal valami furcsa elszántság csillant szemeiben, amit a még eddig megélt tizennégy évem alatt nem tapasztalhattam, kizárólag azokon a napokon, mikor dolgozószobájába hívatott, mahagóni íróasztalának legfelső fiókjából előkereste a már megtépázott, és megsárgult pergamen lapot, majd a Főnixtollból készült pennát kezébe fogta, és miután belemártotta az éjfekete tintába, egyesével húzgált ki neveket a tömött oszlopokból. És miért húzgálta ki azokat a neveket? Mert egyik sem tetszett. Mikor apám felolvasott egy-egy nevet, hosszú percekig beszélt a nevek birtokosairól. Általában megtudtam korukat, hobbijaikat, családjuk Gringrottsban tartott vagyonának összegét, kúriáiknak számát, a családfájukban szereplő leghíresebb aranyvérű varázslók és boszorkányok becses nevét, valamint közkívánatra még a kinézetükről is beszélt. Már amikor tudott képet keresni az esetleges kérőimről. Már legalább a tizenötödik jó nevű máguscsaládból származó, minimum négytagú névvel rendelkező krapekot húzta ki a lapról. Világéletében türelmes, és kitartó ember volt Antoine Maes, de most már látszott rajta, hogy kezdte elveszteni minden reményét azzal kapcsolatban, hogy nekem valaha jövendőbelit fog találni. Magasról tettem rá. Csak ezt egyelőre így még nem közöltem vele. Nem tehettem, mert akkor a nagyanyám vasárnap, mikor megtette volna havi kötelező látogatását, saját szájíze szerint választotta volna ki számomra a potenciális férjjelöltet. Az alól pedig nem lett volna semmilyen kibúvó, nem lettek volna használható érvek, melyekkel eltántoríthattam volna választásától. 
- Mit szólsz Alexander Drake Buriwell-Johnstone-hoz? – emelte rám reménykedő tekintetét apám.
- Egész jól hangzik a neve… - sóhajtottam megadóan. Azért nyugalom, eszem ágában sem volt még erre sem igent mondani, de ha már itt vagyok, legalább meghallgatom, ez a gyerek mennyire született örök vesztesnek. – Valami érdekesség, hogy meggyőzz? – vigyorogtam a velem átellenben ülő férfire. Államat megtámasztottam térdemen, és úgy néztem rá, hátha a túlzottan heves együttműködésem megijeszti, és azt mondja: akkor most pedig végeztünk, feladom. Kár, hogy ezt a “feladom” szót az ő szájából, ebben az életben nem fogom hallani. De reménykedni még szabad, nem igaz?
- Már mutatom is – köszörülte meg torkát, és a halomnyi pergamen közül, melyek beborították az asztalfedő lapját, óvatosan emelt ki egyet, majd csúsztatta elém.
- 15 éves, kviddicsjátékos, jó társasági körökben mozog, ötöd éves a Durmstrangban, felmenői között száztíz évre visszatekintve sem találni félvér, véráruló vagy sárvérű személyt. Nagyanyja: Marienne Beth Buriwell, másik ágról ismertebb vérszerinti rokona Alerick Dean Johnstone. További rokoni ágak… bla-bla-bla… vagy ötszáz név, ezek engem nem érdekelnek – futtattam végig szememet a tömött sorokon, majd fordítottam egyet a pergamenen, és folytattam az olvasást. – Walesben, Londonban, Moszkvában és Berlinben is van kastélyuk. Minden kúriához külön személyzet tartozik, hatalmas birtok… - sóhajtottam egyet, majd lejjebb ugrottam. – Kötvényekben elhelyezett vagyonuk felbecsülhetetlen, a legnívósabb családok egyikei Európában. Muszáj a többit is elolvasnom? – emeltem kérlelő pillantásom apámra. Mikor láttam rajta, hogy arcizmai megenyhülnek, és meglazítja nyakkendőjét, egy könnyed mozdulattal összegyűrtem a lapot, és bemérve a szemeteskukát, céloztam. A galacsin íves útját végigkövette tekintetem. Mielőtt azonban elérhette volna a jól megérdemelt helyét a kuka aljában, kinyílt az ajtó, és egy szélesen mosolygó, szőke hajú nő lépett be rajta, akinek sikerült megszakítania a papírgalacsin röppályájájának utolsó szakaszának végét, így az pontosan a térdének ütközött, onnan pedig néma puffanással a sötét diófából készült padlózaton végezte. Jé, ideért anyám! Jaj, de nagyon hiányzott. Jött, hogy rábökjön a szerinte legelfogadhatóbb esélyesre.
Mielőtt azonban közelebb lépett volna, lehajolt, hogy felvegye a lába előtt végzett, összegyűrt papírpergament, majd széthajtsa azt.
- Tegnap együtt teáztam az édesanyjával! – örvendezett anyám, ahogy felmutatta az immár kihajtogatott lapot. – Valamiféle elintézni valója akadt itt Londonban, ezért meglátogatott minket. Hiányolt téged, Celestyna. Azt mondta, hogy hamarosan eljön, és reméli, akkor alkalma nyílik majd veled is beszélgetni – csacsogta anyám nagy örömmel. Egy meghatott mosoly kíséretében a fotel mögé lépett, amiben helyet foglaltam, és megtámaszkodott annak háttámláján.
- Beszélgettünk rólatok is. Szóba jött a házasság is, hiszen nekünk anyáknak gondolnunk kell, már most a jövőtökre – simított végig rakoncátlan szőke hajtincseimen, engem pedig kirázott a hideg, így amennyire csak tudtam előre hajoltam, és hogy még véletlenül se folytathassa a sort, hogy miről sikerült még Mrs. Buriwellel konzultálniuk a tegnapi nap folyamán, apámhoz fordultam, és megköszörültem torkomat.
- Sokan vannak még? Nem mehetnék?
- Nem, ami azt illeti, amíg nem sikerül döntened, ma nem mehetsz el. – Vette át ismét apám szerepét a fiatal nő, aki visszatette Alexander papírját az íróasztalra.
- Ha nem tudsz választani, nekünk kell Anyáddal meghatároznunk a jövendőbelidet, mert miután betöltöd a tizenötödik születésnapodat, az ezen a listán szereplő, nem értesített családok fiai, más aranyvérű lányok után fognak nézni, akikkel bebiztosíthatják családjuk jövőbeli fennmaradását. Ez azt jelenti…
Nem is értettem hirtelen, hogy ez számomra miért lett volna akkora probléma? Tizennégy évesen miért kellene házasságról gondolkoznom? Miért várják el tőlem, hogy minden szabadidőmet azzal töltsem, hogy kitalálom hány örököst szeretnék, milyen neveket fogok adni nekik, melyik szabászatból szeretném megrendelni a majdani esküvői taláromat, hány vendéget kívánok majd meghívni életem nagy napjára, és hasonló értelmetlen kérdések, melyekre a válaszon még álmomban sem töprengtem, és ezután sem fogok, mert amíg én azt nem mondom, hogy egy napig én szeretnék lenne a varázsvilág királynője talpig érő, ártatlanul fehér ruhában, addig három óriás sem fog tudni az oltár elé kísérni, se cipelni.


- Celestyna, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte egy kissé felháborodottan apám, akinek valószínűleg lemaradtam egyik monológjáról. Tragédia.
- Igen Apa, figyelek rád – kaptam rá hirtelen megjátszott bűnbánattól csillogó szememet.
- Akkor valószínűleg hallottad, hogy sajnálatos módon a lista végére értünk, és már csak egyetlen személy áll a papíron. Abraxas Malfoy.


Hangosan fel kellett nevetnem. Nem azért, mert poénos lett volna a név jelentése, áh, dehogy. Maga a helyzet volt humoros. Arról már nem is beszélve, hogy eddig Abraxas volt az egyetlen, akit ismertem a felsoroltak közül. Ez persze nem változtatott azon a tényen sem, hogy még mindig férjjelöltet kerestünk számomra.
- Abraxast ismerem. Nem kell róla ismertető… - húztam el számat, és visszatoltam a papírt, amit már apám éppen a kezembe nyomott volna.
- Akkor azt hiszem, ezt meg is beszéltük. Ha Abraxast ismered, ez egy hatalmas könnyebbséget fog jelenteni a kapcsolatotokban. Akár már mehetnél, és írhatnál is neki, hogy holnap várjuk őket vacsorára – magyarázott vidám hangon anyám, miközben tenyereit dörzsölgette. Annyira belefeledkezett eme mozdulatokba, és valószínűleg a fejében lejátszódó holnapi ebéd képeibe, hogy nem is figyelt rám, mikor nemes egyszerűséggel kiejtettem a nem szócskát, amit ma már nem is tudom hányadszorra használtam. Egy biztos, Chantallal ellentétben, Antoine tökéletesen figyelt rám, és azt is hallotta, hogy ellenkezni szerettem volna.
- Sajnálom Kincsem, de a többieket nem akartad választani. Abraxas maradt. Így ő lesz a férjed. Azt mondtad, ismered, valószínűsítem, hogy jó viszonyt ápoltok. Ha pedig nem… hát majd fogtok.
- Kösz Apa a biztatást! Végül is csak három év különbség van közöttünk!
- Inkább csak kettő.
- Nem érdekel! Pont Malfoyhoz? Apa, ti nem ismeritek őt…
- Azért hívjuk át őket vacsorára holnap este, hogy legyen időnk megismerni, és ti is beszélgethessetek egy jót.
- Ne viccelj már Apa! Ezek után hol fogok én jót beszélgetni vele? Hozzá se fogok szólni.
- Rendben, az a lényeg, hogy szokjátok egymás jelenlétét, és ne úgy költözzetek majd össze, mintha két idegen lennétek. Talán jó lenne, ha a téli szünetet majd itt töltenétek nálunk…
- Drágám, ez egy remek ötlet! Mit szólnátok, ha idén mi szerveznénk meg a bált? Azt hiszem, ezt meg is fogom beszélni Arianaval. Már megyek is, írok nekik egy baglyot, hogy holnap délre várjuk őket – mosolygott töretlenül Anyám. Valószínűleg ő nem érezte a súlyát annak, ami bennem játszódott le. Amivel egyedül el volt foglalva, azok a szolgálói, a bálok, amiket rendezhet, és a társaságok, ahol a lehető legjobb formáját kellett nyújtania mindenkinek.
Miután a nő kivonult a helyiségből, halkan csukódott mögötte az ajtó. Az én hangom azonban hangosan csattant fel.
- Ti ketten ezt soha nem fogjátok megérteni, hiszen nektek nem kellett kényszerből megházasodnotok! Ti minden szabályt átszeghettetek. Nálatok nem számított! Ti még unokatestvérek is vagytok, és úgy házasodtatok össze. Rám meg egy olyan fiút akartok rám erőszakolni, akit utálok! – fakadtam ki, és felpattantam eddigi helyemről. Fel-alá kezdtem járkálni. Ezek után már nem tudtam egy helyben maradni.
- Erről nem szeretnék vitát nyitni, Celestyna. Egyelőre az én birtokomon élsz, én tartalak el, ezért azt kell csinálnod, amit én mondok. Nem ez lesz az első, és egyetlen eset sem az életedben, ami ellen majd kézzel-lábbal akarsz ellenkezni, aztán a lelkiismereted rávezet a helyes útra, és idővel pedig rájössz, milyen nagy dolgot követtél el, hogy feláldoztad magad.
- Feláldoztam magam? – hápogtam most már teljesen elképedve. - Köszönöm a biztatást Apa. Tiszta jól esik…
- Celestyna, képletesen értettem.
- Ezen nincs mit képletesen érteni! Se nem képletesen, se nem valóságosan nem fogok hozzá menni Abraxas Malfoyhoz!
Ez volt a végszó. Mindig is indulatos személyiség voltam. De ez a helyzet, most jobban felpaprikázott, mint eddigi életemben bármi más. Fogalmam nincs, hogy a szüleim, hogy is képzelik, hogy ilyen könnyű szerrel átveszik az ÉN! életem felett az irányítást, és mindent úgy szerveznek ezen túl, ahogy az nekik szimpatikus, a varázslóvilág szempontjából pedig optimális. Ezt pedig, hogy anyám szemrebbenés nélkül, rám sem figyelve döntött a holnapi napi programomról, már szóvá se mertem tenni. Ez az utolsó néhány perc úgy játszódott le, mintha egy szót sem szóltam volna, csak mind a ketten a lelki szemeik előtt leforgó történésekre koncentráltak volna, ahol én, mint szófogadó úri boszorka, minden akaratuk, és kérésük előtt fejet hajtok, és engedelmességgel hangomban igeneket rebegek. Ez volt az utolsó csepp, amit már nem tudtam elviselni, hogy semmibe veszik azt, amit gondolok, mondok, vagy teszek. Mintha nem is érdekelte volna őket. Pedig én nem ehhez voltam szokva! Velem így soha nem bánt senki, engem mindenki megkérdezett, nem döntöttek nélkülem semmiben, helyettem meg aztán főleg nem! Most pedig mindezen egy pillanat alatt változtattak, és olyan határozott eltökéléssel ejtették ki szavaikat, amit még nem hallottam tőlük.
Nem akartam tovább hisztériázni, most nem. A tapasztaltak szerint, most eddig jól bevált női praktikám elbukott, és semmi esetre sem lett volna célravezető, hogy egyhelyben kezdek toporzékolni, vagy sikítozni, és azt hajtogatni, hogy ezt nem akarom. Ez nem egy egyszerű, szeptember elseje volt, mikor nem akartam vonattal menni a Roxfortba, sőt nem is egy egyszerű bál volt, amikor nem voltam hajlandó felvenni a rám kiszabott habos-babos ruhakölteményt, de nem is egy reggeli, mikor nem voltam hajlandó meginni a töklevet. Az elkövetkezendő életemről volt szó, amit most egy pillanat alatt hazavágtak a szüleim, mert ők egyetlen dologban tudtak önkényes döntést hozni, az is kizárólag az én házasságom volt.
Szapora léptekkel vettem célba a nehéz faajtót, hogy minél gyorsabban kijussak innen. Tervem azonban abban a percben, mikor meghallottam apám torkából felszakadó varázsigét, meghiúsult, ugyanis bezárta az ajtót.
- Na ne! - néztem vissza rá hitetlenkedve, és már rántottam volna elő pálcámat nadrágom övéből, ha az nem éppen apám íróasztalán hevert volna. - Add vissza a pálcám Apa! Nem veheted el! - dobbantottam mérgemben lábammal, és sértetten fontam össze magam előtt karjaimat. Valójában nem akartam ezekkel a mozdulatokkal semmit elérni, mert ha akartam volna se sikerült volna tervem, főleg ha abból a kemény határozottságból indulok ki, ami a férfi szürke íriszeiben csillant meg. Ez inkább megszokás volt. Máskor már régen meglágyult volna, és azt mondja, hogy jól van Kincsem, ha nem szeretnéd, nem kell hozzá menned Abraxas Malfoyhoz, ráérünk még neked jövendőbelit választani. De most nem ez történt! Percek óta minden a feje tetejére állt.
- Celestyna, ülj vissza, kérlek - hangjában végtelen nyugalom csengett. Számomra pedig egyre inkább idegesítővé kezdett válni.
- Mert ha nem?
- Most feleslegesen lázadsz, már döntöttünk. Ha pedig nem ülsz le, kénytelen leszel állva végighallgatni, amit mondani készülök neked - sóhajtott egyet. Miközben elindultam vissza a kényelmes bőrfotel felé, ő már valahol az iratszekrényében kotorászott. Hogy záródna be a papírjai közé!
Kezemet lassan emeltem pálcám fölé, hogy észrevétlenül zsebre tudjam vágni, és amikor nekem az már kellemetlen, itt tudjam hagyni ezt a szívélyes "csevejt".
- Még nem veheted el - törte meg a pergamenek halk ropogásának hangját Apám, úgy, hogy hátra sem kellett fordulnia. - Ha végeztünk, visszakapod.
- De én most akarom - vágtam rá dacosan.
- Fejezd be, kérlek, ezt a gyerekes viselkedést, és próbálj egy kissé megkomolyodni.
Tizennégy éves fejjel kellene megkomolyodnom? Most ezt teljesen őszintén gondolta? Tizennégy évesen mások még otthon játszanak, olvasnak, és gondtalanul tengetik gyermekkoruk legszebb éveit. Én meg tizennégy évesen komolyodjak meg. Remek vicc volt.
Nem szóltam inkább semmit, visszafojtottam a szóáradatot, amit szívem szerint apám fejéhez vágtam volna. Továbbra is az asztalon fekvő tizenkét és fél hüvelyk hosszúságú ébenfa pálcámmal szemeztem, de kezemet visszahúztam ölembe.
Nem telt el túl sok idő, és apám egy hosszú pergamennel kezében ült vissza, zöld bársonnyal borított karosszékébe.
- Nos... - köszörülte meg torkát, hogy megtörje a beállt csendet. Lassan elém terítette a vajszínű pergament, amelyet láthatóan nem ma írtak meg. Hosszú, tömött sorokon keresztül vezetett végig a dőlt, szálkás írás. - A holnapi nap folyamán, ha Malfoyék megejtik azt a bizonyos látogatást, egy hosszú szerződést kell majd végigolvasnotok Abraxasszal. A szerződésben bizonyos kikötések lesznek feltüntetve. Nem állítom, hogy tetszeni fognak, de kötelességed lesz az összesnek eleget tenni.
- Csak nekem? - vágtam közbe hirtelen.
- Nem, természetesen a házasság két emberen múlik, így mind a két félnek ki kell elégítenie majd a pontokba szedetteket - válaszolta nyugtalanító bazsalygással. - Itt most egyelőre tíz pont van, aminek mindenképpen meg kell felelnetek. Olvasom... - vette vissza tőlem a lapot.
- Első, a vérvonal tisztaságának ellenőrzése/felkutatása! Kettő, mind a két félnek meghatározott értékű hozománnyal kell rendelkeznie! Következő, a házasság folyamatába mindkettőjüknek bele kell egyezniük! Negyedik, az ara egészségügyi állapotának kifogásolhatatlannak kell lennie! Ötödik, a férjnek önfeláldozó magatartást kell tanúsítania minden helyzetben! Hatodik, a házastársaknak esztétikai szempontok szerint is kifogásolhatatlannak kell lenniük. Hét. A megszeghetetlen eskü letétele egymással szembeni hűségfogadás (akár akaratukon kívül is)! Nyolcadik, hogy a házaspárnak, a szülőktől nászajándékként kapott kúriában, közös háztartást kell vezetni. Kilenc, az asszony és a férj kölcsönös tiszteletet kell, hogy tanúsítsanak egymás irányába! Tizedik, a külvilág számára a tökéletes pár látszatát kell, hogy keltsék, senki nem kifogásolhatja, vagy kérdőjelezheti meg a pár boldogságát, könnyed életvezetését! Azt hiszem, csak ennyi van, amire most ebben a pillanatban rá kell bólintanod - emelte rám szemeit Apám. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a pontok betartásának kérdésessége, nem csak bennem ingott meg, hanem benne is. Nem hitte, hogy akaratomtól függően, boldogan fogok hozzá menni Abraxas Malfoyhoz. Legalább jól tette, mert egyáltalán nem szándékoztam ilyen tettekkel keresztbe húzni az életemet. Az meg egyenesen felháborító volt, hogy kizárólag a nők egészségügyi állapotát kérdőjelezték meg. Valami hímsoviniszta személynek kellett a pontokat megalkotnia, különben nem gondolta volna úgy, hogy a férfiak minden szempontból csak hibátlanok lehetnek, és makkegészségesek. Attól, hogy mindenki azt állítja, hogy a nők a gyengébbik nem, még nem kell, hogy minden egyes tagja, így is viselkedjen.
- Figyelj rám, Celestyna! Nagyon fontos, hogy...
Ismét közbe vágtam.
- Először te figyelj rám, Apa - dőltem előre, és miközben felálltam ültemből, megtámaszkodtam az asztal szélén. - Nem vagyok hajlandó önfeláldozóan, mártír életet élni. Nem kötöm le magam Malfoy mellett. És ha jól tudom - már pedig tökéletesen tájékozott vagyok ezen a téren -, a Megszeghetetlen Eskü letételét tiltják. Főleg akkor, ha kényszer alatt állnak az esküdtek - jelentettem ki makacsul. Lenéztem rá, majd felkaptam az asztalról varázspálcámat, és rászorítottam fehér ujjaimat. Hátrafelé lépkedtem, hátha megint el akarja venni a pálcám, de most mindenre fel voltam már készülve.
Úgy folytatta szavait, mintha meg sem hallotta volna, amiket én mondtam.
- Nagyon fontos, hogy elfogadd a szerződésben leírtakat. Két szempontból is.
- Apa! - kiabáltam rá most már hisztérikus hangon, mikor rájöttem, hogy nem is engem néz, hanem egy pontot szúrt ki magának a vállam fölött, a falon.
- Ha nem vagy hajlandó hozzámenni Abraxashoz, a család vagyona, az értékeink, kincseink, mind elvesznek. A másik pedig, hogy...
- Apa, nem a-ka-rom! – tagoltam, most kicsit nyugodtabb hangsúllyal a szavakat, de mellkasom még mindig vadul hullámzott az elfojtott indulatoktól.
- ...ha nem sikerül a házasság, nem csak a családi értéktárgyak, és tőke megy kárba, hanem maga a Maes család hírneve, az évszázadokig visszanyúló családfánk, minden ősünk, aki eddig harcolt azért, hogy a családunk neve fennmaradjon, hogy mindenki félje őket. Ez pedig porba fog hullani. Miattad.
Mielőtt újra megszólaltam volna, inkább visszafogtam magam, és nem erőlködtem, hogy újabb és újabb érvekkel hozakodjak elő. Apám célja, és a mostani álláspontja közé senki, és semmi nem állhatott volna.
Egy gyors pálcaintéssel kinyitottam a bezárt ajtót, majd mérgemben feltéptem azt, hatalmas erővel bevágva hagytam ott apámat dolgozószobájában.
A szobám felé haladó úton egy szó járt a fejemben: Miattad.