Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Igen, fenomenális, még képes vagyok elszámolni tízig! Nahát, ki hitte volna? Apám biztos nem. Főleg, ha abból indulok ki, hogy most már lassan tíz perc is eltelik, Ő pedig töretlenül ecsetelgeti nekem az aranyvérű családok szerencsétlenül járt fiatal sarjai közötti házasságkötések jelentőségét a varázslótársadalom szempontjából, átszőve leszármazottjaink jövőjének pozitívumaival és előnyeivel. Lehet, hogy csak én vagyok figyelmetlen, szenvtelen, flegma és szemérmetlenül pimasz – ahogy a nagyanyám szokott fogalmazni -, de valahogy nem találom meg Apám szavai között a lényeget, ami miatt nekem, Celestyna Juliette Maesnak, bájosan mosolyogva kellene egy apró fejbiccentéssel, és egy mélységesen alázatos hangsúllyal kiejtett “Rendben van édesapám” választ elrebegni, beleegyezni egy idétlen kényszerházasságba. Csak őt sajnálom, hiszen rettentően kitartó, ha engem, és a házasságot egy monológjában megemlítheti. Minden ilyen alkalommal valami furcsa elszántság csillant szemeiben, amit a még eddig megélt tizennégy évem alatt nem tapasztalhattam, kizárólag azokon a napokon, mikor dolgozószobájába hívatott, mahagóni íróasztalának legfelső fiókjából előkereste a már megtépázott, és megsárgult pergamen lapot, majd a Főnixtollból készült pennát kezébe fogta, és miután belemártotta az éjfekete tintába, egyesével húzgált ki neveket a tömött oszlopokból. És miért húzgálta ki azokat a neveket? Mert egyik sem tetszett. Mikor apám felolvasott egy-egy nevet, hosszú percekig beszélt a nevek birtokosairól. Általában megtudtam korukat, hobbijaikat, családjuk Gringrottsban tartott vagyonának összegét, kúriáiknak számát, a családfájukban szereplő leghíresebb aranyvérű varázslók és boszorkányok becses nevét, valamint közkívánatra még a kinézetükről is beszélt. Már amikor tudott képet keresni az esetleges kérőimről. Már legalább a tizenötödik jó nevű máguscsaládból származó, minimum négytagú névvel rendelkező krapekot húzta ki a lapról. Világéletében türelmes, és kitartó ember volt Antoine Maes, de most már látszott rajta, hogy kezdte elveszteni minden reményét azzal kapcsolatban, hogy nekem valaha jövendőbelit fog találni. Magasról tettem rá. Csak ezt egyelőre így még nem közöltem vele. Nem tehettem, mert akkor a nagyanyám vasárnap, mikor megtette volna havi kötelező látogatását, saját szájíze szerint választotta volna ki számomra a potenciális férjjelöltet. Az alól pedig nem lett volna semmilyen kibúvó, nem lettek volna használható érvek, melyekkel eltántoríthattam volna választásától.
- Mit szólsz Alexander Drake Buriwell-Johnstone-hoz? – emelte rám reménykedő tekintetét apám.
- Egész jól hangzik a neve… - sóhajtottam megadóan. Azért nyugalom, eszem ágában sem volt még erre sem igent mondani, de ha már itt vagyok, legalább meghallgatom, ez a gyerek mennyire született örök vesztesnek. – Valami érdekesség, hogy meggyőzz? – vigyorogtam a velem átellenben ülő férfire. Államat megtámasztottam térdemen, és úgy néztem rá, hátha a túlzottan heves együttműködésem megijeszti, és azt mondja: akkor most pedig végeztünk, feladom. Kár, hogy ezt a “feladom” szót az ő szájából, ebben az életben nem fogom hallani. De reménykedni még szabad, nem igaz?
- Már mutatom is – köszörülte meg torkát, és a halomnyi pergamen közül, melyek beborították az asztalfedő lapját, óvatosan emelt ki egyet, majd csúsztatta elém.
- 15 éves, kviddicsjátékos, jó társasági körökben mozog, ötöd éves a Durmstrangban, felmenői között száztíz évre visszatekintve sem találni félvér, véráruló vagy sárvérű személyt. Nagyanyja: Marienne Beth Buriwell, másik ágról ismertebb vérszerinti rokona Alerick Dean Johnstone. További rokoni ágak… bla-bla-bla… vagy ötszáz név, ezek engem nem érdekelnek – futtattam végig szememet a tömött sorokon, majd fordítottam egyet a pergamenen, és folytattam az olvasást. – Walesben, Londonban, Moszkvában és Berlinben is van kastélyuk. Minden kúriához külön személyzet tartozik, hatalmas birtok… - sóhajtottam egyet, majd lejjebb ugrottam. – Kötvényekben elhelyezett vagyonuk felbecsülhetetlen, a legnívósabb családok egyikei Európában. Muszáj a többit is elolvasnom? – emeltem kérlelő pillantásom apámra. Mikor láttam rajta, hogy arcizmai megenyhülnek, és meglazítja nyakkendőjét, egy könnyed mozdulattal összegyűrtem a lapot, és bemérve a szemeteskukát, céloztam. A galacsin íves útját végigkövette tekintetem. Mielőtt azonban elérhette volna a jól megérdemelt helyét a kuka aljában, kinyílt az ajtó, és egy szélesen mosolygó, szőke hajú nő lépett be rajta, akinek sikerült megszakítania a papírgalacsin röppályájájának utolsó szakaszának végét, így az pontosan a térdének ütközött, onnan pedig néma puffanással a sötét diófából készült padlózaton végezte. Jé, ideért anyám! Jaj, de nagyon hiányzott. Jött, hogy rábökjön a szerinte legelfogadhatóbb esélyesre.
Mielőtt azonban közelebb lépett volna, lehajolt, hogy felvegye a lába előtt végzett, összegyűrt papírpergament, majd széthajtsa azt.
- Tegnap együtt teáztam az édesanyjával! – örvendezett anyám, ahogy felmutatta az immár kihajtogatott lapot. – Valamiféle elintézni valója akadt itt Londonban, ezért meglátogatott minket. Hiányolt téged, Celestyna. Azt mondta, hogy hamarosan eljön, és reméli, akkor alkalma nyílik majd veled is beszélgetni – csacsogta anyám nagy örömmel. Egy meghatott mosoly kíséretében a fotel mögé lépett, amiben helyet foglaltam, és megtámaszkodott annak háttámláján.
- Beszélgettünk rólatok is. Szóba jött a házasság is, hiszen nekünk anyáknak gondolnunk kell, már most a jövőtökre – simított végig rakoncátlan szőke hajtincseimen, engem pedig kirázott a hideg, így amennyire csak tudtam előre hajoltam, és hogy még véletlenül se folytathassa a sort, hogy miről sikerült még Mrs. Buriwellel konzultálniuk a tegnapi nap folyamán, apámhoz fordultam, és megköszörültem torkomat.
- Sokan vannak még? Nem mehetnék?
- Nem, ami azt illeti, amíg nem sikerül döntened, ma nem mehetsz el. – Vette át ismét apám szerepét a fiatal nő, aki visszatette Alexander papírját az íróasztalra.
- Ha nem tudsz választani, nekünk kell Anyáddal meghatároznunk a jövendőbelidet, mert miután betöltöd a tizenötödik születésnapodat, az ezen a listán szereplő, nem értesített családok fiai, más aranyvérű lányok után fognak nézni, akikkel bebiztosíthatják családjuk jövőbeli fennmaradását. Ez azt jelenti…
Nem is értettem hirtelen, hogy ez számomra miért lett volna akkora probléma? Tizennégy évesen miért kellene házasságról gondolkoznom? Miért várják el tőlem, hogy minden szabadidőmet azzal töltsem, hogy kitalálom hány örököst szeretnék, milyen neveket fogok adni nekik, melyik szabászatból szeretném megrendelni a majdani esküvői taláromat, hány vendéget kívánok majd meghívni életem nagy napjára, és hasonló értelmetlen kérdések, melyekre a válaszon még álmomban sem töprengtem, és ezután sem fogok, mert amíg én azt nem mondom, hogy egy napig én szeretnék lenne a varázsvilág királynője talpig érő, ártatlanul fehér ruhában, addig három óriás sem fog tudni az oltár elé kísérni, se cipelni.
- Celestyna, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte egy kissé felháborodottan apám, akinek valószínűleg lemaradtam egyik monológjáról. Tragédia.
- Igen Apa, figyelek rád – kaptam rá hirtelen megjátszott bűnbánattól csillogó szememet.
- Akkor valószínűleg hallottad, hogy sajnálatos módon a lista végére értünk, és már csak egyetlen személy áll a papíron. Abraxas Malfoy.
Hangosan fel kellett nevetnem. Nem azért, mert poénos lett volna a név jelentése, áh, dehogy. Maga a helyzet volt humoros. Arról már nem is beszélve, hogy eddig Abraxas volt az egyetlen, akit ismertem a felsoroltak közül. Ez persze nem változtatott azon a tényen sem, hogy még mindig férjjelöltet kerestünk számomra.
- Abraxast ismerem. Nem kell róla ismertető… - húztam el számat, és visszatoltam a papírt, amit már apám éppen a kezembe nyomott volna.
- Akkor azt hiszem, ezt meg is beszéltük. Ha Abraxast ismered, ez egy hatalmas könnyebbséget fog jelenteni a kapcsolatotokban. Akár már mehetnél, és írhatnál is neki, hogy holnap várjuk őket vacsorára – magyarázott vidám hangon anyám, miközben tenyereit dörzsölgette. Annyira belefeledkezett eme mozdulatokba, és valószínűleg a fejében lejátszódó holnapi ebéd képeibe, hogy nem is figyelt rám, mikor nemes egyszerűséggel kiejtettem a nem szócskát, amit ma már nem is tudom hányadszorra használtam. Egy biztos, Chantallal ellentétben, Antoine tökéletesen figyelt rám, és azt is hallotta, hogy ellenkezni szerettem volna.
- Sajnálom Kincsem, de a többieket nem akartad választani. Abraxas maradt. Így ő lesz a férjed. Azt mondtad, ismered, valószínűsítem, hogy jó viszonyt ápoltok. Ha pedig nem… hát majd fogtok.
- Kösz Apa a biztatást! Végül is csak három év különbség van közöttünk!
- Inkább csak kettő.
- Nem érdekel! Pont Malfoyhoz? Apa, ti nem ismeritek őt…
- Azért hívjuk át őket vacsorára holnap este, hogy legyen időnk megismerni, és ti is beszélgethessetek egy jót.
- Ne viccelj már Apa! Ezek után hol fogok én jót beszélgetni vele? Hozzá se fogok szólni.
- Rendben, az a lényeg, hogy szokjátok egymás jelenlétét, és ne úgy költözzetek majd össze, mintha két idegen lennétek. Talán jó lenne, ha a téli szünetet majd itt töltenétek nálunk…
- Drágám, ez egy remek ötlet! Mit szólnátok, ha idén mi szerveznénk meg a bált? Azt hiszem, ezt meg is fogom beszélni Arianaval. Már megyek is, írok nekik egy baglyot, hogy holnap délre várjuk őket – mosolygott töretlenül Anyám. Valószínűleg ő nem érezte a súlyát annak, ami bennem játszódott le. Amivel egyedül el volt foglalva, azok a szolgálói, a bálok, amiket rendezhet, és a társaságok, ahol a lehető legjobb formáját kellett nyújtania mindenkinek.
Miután a nő kivonult a helyiségből, halkan csukódott mögötte az ajtó. Az én hangom azonban hangosan csattant fel.
- Ti ketten ezt soha nem fogjátok megérteni, hiszen nektek nem kellett kényszerből megházasodnotok! Ti minden szabályt átszeghettetek. Nálatok nem számított! Ti még unokatestvérek is vagytok, és úgy házasodtatok össze. Rám meg egy olyan fiút akartok rám erőszakolni, akit utálok! – fakadtam ki, és felpattantam eddigi helyemről. Fel-alá kezdtem járkálni. Ezek után már nem tudtam egy helyben maradni.
- Erről nem szeretnék vitát nyitni, Celestyna. Egyelőre az én birtokomon élsz, én tartalak el, ezért azt kell csinálnod, amit én mondok. Nem ez lesz az első, és egyetlen eset sem az életedben, ami ellen majd kézzel-lábbal akarsz ellenkezni, aztán a lelkiismereted rávezet a helyes útra, és idővel pedig rájössz, milyen nagy dolgot követtél el, hogy feláldoztad magad.
- Feláldoztam magam? – hápogtam most már teljesen elképedve. - Köszönöm a biztatást Apa. Tiszta jól esik…
- Celestyna, képletesen értettem.
- Ezen nincs mit képletesen érteni! Se nem képletesen, se nem valóságosan nem fogok hozzá menni Abraxas Malfoyhoz!
Ez volt a végszó. Mindig is indulatos személyiség voltam. De ez a helyzet, most jobban felpaprikázott, mint eddigi életemben bármi más. Fogalmam nincs, hogy a szüleim, hogy is képzelik, hogy ilyen könnyű szerrel átveszik az ÉN! életem felett az irányítást, és mindent úgy szerveznek ezen túl, ahogy az nekik szimpatikus, a varázslóvilág szempontjából pedig optimális. Ezt pedig, hogy anyám szemrebbenés nélkül, rám sem figyelve döntött a holnapi napi programomról, már szóvá se mertem tenni. Ez az utolsó néhány perc úgy játszódott le, mintha egy szót sem szóltam volna, csak mind a ketten a lelki szemeik előtt leforgó történésekre koncentráltak volna, ahol én, mint szófogadó úri boszorka, minden akaratuk, és kérésük előtt fejet hajtok, és engedelmességgel hangomban igeneket rebegek. Ez volt az utolsó csepp, amit már nem tudtam elviselni, hogy semmibe veszik azt, amit gondolok, mondok, vagy teszek. Mintha nem is érdekelte volna őket. Pedig én nem ehhez voltam szokva! Velem így soha nem bánt senki, engem mindenki megkérdezett, nem döntöttek nélkülem semmiben, helyettem meg aztán főleg nem! Most pedig mindezen egy pillanat alatt változtattak, és olyan határozott eltökéléssel ejtették ki szavaikat, amit még nem hallottam tőlük.
Nem akartam tovább hisztériázni, most nem. A tapasztaltak szerint, most eddig jól bevált női praktikám elbukott, és semmi esetre sem lett volna célravezető, hogy egyhelyben kezdek toporzékolni, vagy sikítozni, és azt hajtogatni, hogy ezt nem akarom. Ez nem egy egyszerű, szeptember elseje volt, mikor nem akartam vonattal menni a Roxfortba, sőt nem is egy egyszerű bál volt, amikor nem voltam hajlandó felvenni a rám kiszabott habos-babos ruhakölteményt, de nem is egy reggeli, mikor nem voltam hajlandó meginni a töklevet. Az elkövetkezendő életemről volt szó, amit most egy pillanat alatt hazavágtak a szüleim, mert ők egyetlen dologban tudtak önkényes döntést hozni, az is kizárólag az én házasságom volt.
Szapora léptekkel vettem célba a nehéz faajtót, hogy minél gyorsabban kijussak innen. Tervem azonban abban a percben, mikor meghallottam apám torkából felszakadó varázsigét, meghiúsult, ugyanis bezárta az ajtót.
- Na ne! - néztem vissza rá hitetlenkedve, és már rántottam volna elő pálcámat nadrágom övéből, ha az nem éppen apám íróasztalán hevert volna. - Add vissza a pálcám Apa! Nem veheted el! - dobbantottam mérgemben lábammal, és sértetten fontam össze magam előtt karjaimat. Valójában nem akartam ezekkel a mozdulatokkal semmit elérni, mert ha akartam volna se sikerült volna tervem, főleg ha abból a kemény határozottságból indulok ki, ami a férfi szürke íriszeiben csillant meg. Ez inkább megszokás volt. Máskor már régen meglágyult volna, és azt mondja, hogy jól van Kincsem, ha nem szeretnéd, nem kell hozzá menned Abraxas Malfoyhoz, ráérünk még neked jövendőbelit választani. De most nem ez történt! Percek óta minden a feje tetejére állt.
- Celestyna, ülj vissza, kérlek - hangjában végtelen nyugalom csengett. Számomra pedig egyre inkább idegesítővé kezdett válni.
- Mert ha nem?
- Most feleslegesen lázadsz, már döntöttünk. Ha pedig nem ülsz le, kénytelen leszel állva végighallgatni, amit mondani készülök neked - sóhajtott egyet. Miközben elindultam vissza a kényelmes bőrfotel felé, ő már valahol az iratszekrényében kotorászott. Hogy záródna be a papírjai közé!
Kezemet lassan emeltem pálcám fölé, hogy észrevétlenül zsebre tudjam vágni, és amikor nekem az már kellemetlen, itt tudjam hagyni ezt a szívélyes "csevejt".
- Még nem veheted el - törte meg a pergamenek halk ropogásának hangját Apám, úgy, hogy hátra sem kellett fordulnia. - Ha végeztünk, visszakapod.
- De én most akarom - vágtam rá dacosan.
- Fejezd be, kérlek, ezt a gyerekes viselkedést, és próbálj egy kissé megkomolyodni.
Tizennégy éves fejjel kellene megkomolyodnom? Most ezt teljesen őszintén gondolta? Tizennégy évesen mások még otthon játszanak, olvasnak, és gondtalanul tengetik gyermekkoruk legszebb éveit. Én meg tizennégy évesen komolyodjak meg. Remek vicc volt.
Nem szóltam inkább semmit, visszafojtottam a szóáradatot, amit szívem szerint apám fejéhez vágtam volna. Továbbra is az asztalon fekvő tizenkét és fél hüvelyk hosszúságú ébenfa pálcámmal szemeztem, de kezemet visszahúztam ölembe.
Nem telt el túl sok idő, és apám egy hosszú pergamennel kezében ült vissza, zöld bársonnyal borított karosszékébe.
- Nos... - köszörülte meg torkát, hogy megtörje a beállt csendet. Lassan elém terítette a vajszínű pergament, amelyet láthatóan nem ma írtak meg. Hosszú, tömött sorokon keresztül vezetett végig a dőlt, szálkás írás. - A holnapi nap folyamán, ha Malfoyék megejtik azt a bizonyos látogatást, egy hosszú szerződést kell majd végigolvasnotok Abraxasszal. A szerződésben bizonyos kikötések lesznek feltüntetve. Nem állítom, hogy tetszeni fognak, de kötelességed lesz az összesnek eleget tenni.
- Csak nekem? - vágtam közbe hirtelen.
- Nem, természetesen a házasság két emberen múlik, így mind a két félnek ki kell elégítenie majd a pontokba szedetteket - válaszolta nyugtalanító bazsalygással. - Itt most egyelőre tíz pont van, aminek mindenképpen meg kell felelnetek. Olvasom... - vette vissza tőlem a lapot.
- Első, a vérvonal tisztaságának ellenőrzése/felkutatása! Kettő, mind a két félnek meghatározott értékű hozománnyal kell rendelkeznie! Következő, a házasság folyamatába mindkettőjüknek bele kell egyezniük! Negyedik, az ara egészségügyi állapotának kifogásolhatatlannak kell lennie! Ötödik, a férjnek önfeláldozó magatartást kell tanúsítania minden helyzetben! Hatodik, a házastársaknak esztétikai szempontok szerint is kifogásolhatatlannak kell lenniük. Hét. A megszeghetetlen eskü letétele egymással szembeni hűségfogadás (akár akaratukon kívül is)! Nyolcadik, hogy a házaspárnak, a szülőktől nászajándékként kapott kúriában, közös háztartást kell vezetni. Kilenc, az asszony és a férj kölcsönös tiszteletet kell, hogy tanúsítsanak egymás irányába! Tizedik, a külvilág számára a tökéletes pár látszatát kell, hogy keltsék, senki nem kifogásolhatja, vagy kérdőjelezheti meg a pár boldogságát, könnyed életvezetését! Azt hiszem, csak ennyi van, amire most ebben a pillanatban rá kell bólintanod - emelte rám szemeit Apám. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a pontok betartásának kérdésessége, nem csak bennem ingott meg, hanem benne is. Nem hitte, hogy akaratomtól függően, boldogan fogok hozzá menni Abraxas Malfoyhoz. Legalább jól tette, mert egyáltalán nem szándékoztam ilyen tettekkel keresztbe húzni az életemet. Az meg egyenesen felháborító volt, hogy kizárólag a nők egészségügyi állapotát kérdőjelezték meg. Valami hímsoviniszta személynek kellett a pontokat megalkotnia, különben nem gondolta volna úgy, hogy a férfiak minden szempontból csak hibátlanok lehetnek, és makkegészségesek. Attól, hogy mindenki azt állítja, hogy a nők a gyengébbik nem, még nem kell, hogy minden egyes tagja, így is viselkedjen.
- Figyelj rám, Celestyna! Nagyon fontos, hogy...
Ismét közbe vágtam.
- Először te figyelj rám, Apa - dőltem előre, és miközben felálltam ültemből, megtámaszkodtam az asztal szélén. - Nem vagyok hajlandó önfeláldozóan, mártír életet élni. Nem kötöm le magam Malfoy mellett. És ha jól tudom - már pedig tökéletesen tájékozott vagyok ezen a téren -, a Megszeghetetlen Eskü letételét tiltják. Főleg akkor, ha kényszer alatt állnak az esküdtek - jelentettem ki makacsul. Lenéztem rá, majd felkaptam az asztalról varázspálcámat, és rászorítottam fehér ujjaimat. Hátrafelé lépkedtem, hátha megint el akarja venni a pálcám, de most mindenre fel voltam már készülve.
Úgy folytatta szavait, mintha meg sem hallotta volna, amiket én mondtam.
- Nagyon fontos, hogy elfogadd a szerződésben leírtakat. Két szempontból is.
- Apa! - kiabáltam rá most már hisztérikus hangon, mikor rájöttem, hogy nem is engem néz, hanem egy pontot szúrt ki magának a vállam fölött, a falon.
- Ha nem vagy hajlandó hozzámenni Abraxashoz, a család vagyona, az értékeink, kincseink, mind elvesznek. A másik pedig, hogy...
- Apa, nem a-ka-rom! – tagoltam, most kicsit nyugodtabb hangsúllyal a szavakat, de mellkasom még mindig vadul hullámzott az elfojtott indulatoktól.
- ...ha nem sikerül a házasság, nem csak a családi értéktárgyak, és tőke megy kárba, hanem maga a Maes család hírneve, az évszázadokig visszanyúló családfánk, minden ősünk, aki eddig harcolt azért, hogy a családunk neve fennmaradjon, hogy mindenki félje őket. Ez pedig porba fog hullani. Miattad.
Mielőtt újra megszólaltam volna, inkább visszafogtam magam, és nem erőlködtem, hogy újabb és újabb érvekkel hozakodjak elő. Apám célja, és a mostani álláspontja közé senki, és semmi nem állhatott volna.
Egy gyors pálcaintéssel kinyitottam a bezárt ajtót, majd mérgemben feltéptem azt, hatalmas erővel bevágva hagytam ott apámat dolgozószobájában.
A szobám felé haladó úton egy szó járt a fejemben: Miattad.
Jó.
VálaszTörlés